csütörtök, július 28, 2016

A japán Funai Electric júliusban bejelentette, hogy felhagynak a VHS lejátszók, közismertebb nevén a videomagnók gyártásával. Ők voltak az utolsó cég, akik ezzel foglalkoztak; a világ legnépszerűbb filmes formátuma hivatalosan is nyugdíjba vonult. A VHS elhozta a tartalomfogyasztás szabadságát, a perifériára szorult műfajok elsődleges adathordozója volt – és itt jelentek meg az első HD filmek is.



Csaknem 2008-ig kellett várni, hogy a DVD legyen a domináns filmes adathordozó a hagyományos videokazettával (VHS) szemben, pedig akkor már a Blu-ray is piacra került. A vásárlói igények nem mindig reagálnak olyan gyorsan a technika fejlődésére, mint azt a gyártók szeretnék, de a VHS csaknem negyvenéves sztorija akkora sikertörténet volt, amilyenre azóta sem láthattunk példát az otthoni videózásban.

Húsz év múlva

A mágnesszalagot már az ötvenes években is használták adatok és mozgóképek tárolására, de a módszert csak profi felhasználásban alkalmazták – például a BBC-nél, vagy orvosi képalkotó berendezéseknél. A kereskedelmi forgalomba került szalagokkal, magnófejekkel és motorokkal nem lehetett nagy sávszélességű videojeleket rögzíteni. A nagy sebességű szalagmozgató mechanikákkal ez is megoldható volt, de ilyeneket nem építettek szériadarabként, csak a legnagyobb profi cégeknek, egyedi megrendelésre.

Az AMPEX Company 1956-ban dobta piacra a VRX–1000 képmagnót, de az ötvenezer dolláros ára miatt nem lehetett sikeres - legalábbis nem az otthoni felhasználásban. A mágnesszalagos filmeket a Sony kezdte közelebb vinni a tömegekhez. Az 1963-as videomagnójuk még nem sokkal volt olcsóbb az Ampexénél, és az 1969-es U-Matic sem döntötte be a piacot, de az 1975-ösBetamax már megfelelt az otthoni felhasználás követelményeinek. Megfizethető volt (legalábbis a tehetősebb early adoptereknek), emberi méretű adattárolója volt, és lehetett rá filmeket rögzíteni.



Végül azonban nem az övék lett a dicsőség, hanem egy másik japán cégé. A tokiói JVC-nek nem tetszett, hogy a Sony monopolizálni akarja az otthoni képrögzítés piacát a Betamaxszal, és egy csak általuk gyártható formátumot tervez. Elkezdtek dolgozni a saját adathordozójukon és lejátszójukon. A rendszert a következő paraméterek szerint tervezték:

  • A rendszernek kompatibilisnek kell lennie az összes általános televíziós rendszerrel (PAL, SECAM, NTSC);
  • A képminőség nem lehet rosszabb, mint a tévéműsoré;
  • A kazettának legalább kétórányi filmet kell rögzítenie;
  • A kazettákat minden, a szabványnak megfelelő készüléknek le kell játszania;
  • Biztosítani kell az olyan funkciókat, mint a videokamera-csatlakoztatás lehetősége, vagy a két videomagnó közti másolás;
  • A videofelvevő legyen megfizethető, könnyen kezelhető és olcsón karbantartható.
A VHS fejlesztése még a hetvenes évek elején kezdődött. A JVC csökkentette a kiadásait és átszervezte a cég működését, hogy finanszírozhassa a projektet, de Juma Shiraishi és Takano Shizuo, a fejlesztést vezető mérnökök a támogatás hiánya miatt titokban dolgoztak a projekten. 1973-ban készültek el az első működő prototípussal.
    A JVC videomagnója, a Vidstar VHS 1977-ben mutatkozott be az amerikai piacon, a chicagói CES-en. A Vidstar 1280, egy üres videokazetta 20 dollárba került. A Betamax már egy évvel korábban piacra került; a VHS piacra lépésével megkezdődött a home video első formátumháborúja.



    Az Egyesült Államokban elért népszerűsége miatt eleinte úgy tűnt, hogy a Betamax lesz a győztes. Korábban kapható volt, jobb képet adott, kisebbek voltak a kazetták, a vásárlók pedig boldogan fizettek érte, hiszen ezzel a készülékkel rögzíthették a tévéműsort. De a VHS mögé beálltak a legnagyobb japán gyártók, mint a Hitachi, a Mitsubishi és a Sharp – nekik jobban tetszett a licencelhető VHS formátum, mint a Sony zárt rendszere.

    Az európai térnyeréssel együtt végül a VHS győzött. Hiába, hogy a Betamaxnak jobb volt a képminősége, a vásárlók – mint a történelem során mindig –, ezúttal is többre becsülték a kényelmet a minőségnél.

    A VHS kazettákra kétórányi mozgóképet lehetett rögzíteni – kétszer annyit, mint a Betamaxra. Kazettacsere nélkül lehetett komplett filmeket és tévéműsorokat felvenni. A szalagmozgató mechanika miatt a csévélés sebessége is gyorsabb volt. A későbbi Betamax-kazettákra már lehetett hosszabb műsorokat is rögzíteni, de mivel a mechanika ilyenkor lassabban mozgatta a fej előtt a szalagot, ez a képminőség romlásával járt, így elveszett a formátum legfőbb előnye.

    A házimozizás nulladik órája

    Egy kis filmmásoló cég, a Magnetic Video vezetőjének, Andrew Blay-nek 1977-ben remek ötlete támadt. Megkereste az egyik legnagyobb filmforgalmazót, a 20th Century Foxot, hogy licencelhesse 50 filmjüket; ezeket VHS-en és Betán terjesztette volna. A stúdió akkoriban pénzügyi gondokkal küszködött, így belementek az alkuba. A Magnetic Video levelezőlistákon és filmklubokon keresztül juttatta el a másolt filmeket a vásárlókhoz, és licencdíjat fizetett a 20th Century Foxnak.

    Az ötlet nagy sikert aratott: az olyan filmklasszikusok, mint a Patton, A muzsika hangja vagy a MASH szépen hoztak a konyhára. A Fox 1979-ben fölvásárolta a Magnetic Videót, és egyre több filmjüket adták ki videokazettán is. Az anyacég később összevonta a Magneticet a CBS Video Enterprises-szal, és 1982-ben létrejött a CBS/Fox Video, a 20th Century Fox saját videovállalata.

    A sikert más filmforgalmazók is megirigyelték. 1979-ben már a Warner Brothers is beszállt a bizniszbe a WCI Home Video leányvállalattal. Az év végére 20 filmjüket adták ki VHS-en. A technikai korlátok, azaz a VHS kétórás műsorideje miatt egyes filmeket meg kellett vágni (a Superman 143 perces mozis változatát 127 percesre rövidítették), de később, a hosszabb műsoridejű kazetták feltűnésével a teljes változat is megjelenhetett. 1981-ben a Disney is csatlakozott a kánonhoz, és minden ősszel kiadták egy klasszikus rajzfilmjüket videokazettán is.

    Video killed the radio star

    A Los Angeles-i George Atkinson egy-egy-példányt vásárolt a Magnetic Video első 50 kiadványából Betán és VHS-en. 1977-ben átnevezte a Wilshire Boulevardon található, 56 négyzetméteres üzletét Video Stationre, és onnantól nem volt megállás. A tízdolláros Netflix-előfizetések korában a Video Station árszabása minimum pofátlannak tűnhet. Az éves tagsági díj 50, az örökös tagság 100 dollárba került; ha a tagok ezt kifizették, napi 10 dollárért kölcsönözhettek ki egy filmet.



    Ami ma már közkincs, az negyven éve csak a tehetősebbek kiváltsága volt. Ahogy a hetvenes-nyolcvanas években egy közepes hifitoronyra el lehetett költeni egy-két évnyi fizetést is, úgy a videózás sem volt olcsó hobbi. De mindkettő a választás lehetőségét kínálta egy olyan korban, amikor a média- és tartalomfogyasztás még egyirányú volt. A briteknél csak a nyolcvanas évek elején indult el a Channel 4, a negyedik csatorna: addig azt nézték, amit a közszolgálati adó sugárzott. Egy videomagnóval viszont akkor nézték meg a filmeket, amikor akarták, nem kellett a tévé-, mozi- és rádióműsorhoz igazodni.

    Nem csoda, hogy a videokölcsönzés óriási üzletté vált. Az 1985-ben alapított texasi Blockbuster idővel a legnagyobb videotéka-hálózattá vált az Egyesült Államokban. A sikerükhöz az is hozzájárult, hogy az ugyanabban az évben alapított Movie Gallery felvásárolta a három évvel később indult Hollywood Videót, de pont ez járult hozzá a cég hanyatlásához.

    A Blockbuster tarolt, bár a sikerüket nem mindenki nézte jó szemmel. A filmstúdiók pereket indítottak, arra hivatkozva, hogy a kölcsönzés szerzői jogot sért, de a bíróság végül nem nekik adott igazat. A filmipar erre a VHS kazetták áremelésével reagált – 1983-ban egy eredeti kópiáért akár 80 dollárt is elkérhettek. A piac erre ugyanúgy reagált, ahogy a történelem során mindig: megszaporodtak az illegális másolatok. A Macrovision ugyan már 1982-ben bevezette a saját másolásvédelmi eljárását, amit a videomagnó-gyártók – a filmforgalmazók nyomására – használni is kezdtek, hogy visszaszorítsák a kalózmásolatok terjedését.

    A filmstúdiók a VHS alkonyáig folytatták az árháborút. Miután belátták, hogy a videotékákat nem tudják kicsinálni, úgy döntöttek, hogy csak a legnagyobb kölcsönzőkkel állnak szóba, mint a Blockbuster, a videokazettán kiadott filmjeiket pedig csak nagykereskedőknek adták el.

    1983-ban a Paramount kipróbált egy új árstratégiát. Az elveszett frigyláda fosztogatóit (Raiders of the Lost Ark) nyomott áron, 30 dollárért dobták piacra, hogy rávegyék az embereket: inkább vegyék meg a filmet, ahelyett, hogy kikölcsönöznék. A stúdiók ezek után rászoktak, hogy a legnagyobb sikerfilmjeiket 20-30 dollárért árulják, míg más címekért akár 80-100 dollárt is elkértek. Az 1990-es évek elejére emiatt egyes videofilmek ára akár a 77 dollárt is meghaladhatta. Ez a videotékáknak ugyan eléggé betett – morgolódtak is miatta –, de akkorra a videomagnó már olyan népszerű volt, hogy még ilyen árak mellett is mindenki keresett az üzleten.

    A kilencvenes évek közepére a videózás piaca akkorára nőtt, hogy a kazettakölcsönzés- és eladás – a történelem során először – több bevételt termelt, mint a filmszínházak. Az évtized végére már odáig fajult a dolog, hogy a stúdiók olcsóbban adták a viszonteladóknak a filmeket, ha részesedést kaptak a bevételből. Ha egy kereskedő megvett 5-10 példányt egy filmből, akár 50 százalék kedvezményt is kaphatott. A mágnesszalagra épülő házimozizásnak a DVD megjelenése vetett véget.

    Az átállás nem ment könnyen. Az évtizedek során a VHS beépült a nappalikba, az első DVD lejátszókat kevesen engedhették meg maguknak, a filmkínálat meg sem közelítette a VHS-választék gazdagságát, és a filmstúdiók is inkább kazettán adták ki a legnagyobb sikerfilmjeiket. A XX. század végéig a VHS dominanciája megingathatatlannak látszott; ha az összes, valaha megjelent kazetta szalagját egymás után kötnénk, a hosszuk csaknem ezerszerese lenne a Föld-Hold távolságénak.



    Aztán, ahogy a történelem során mindig, a DVD térnyerése is megindult. A stúdiók 20-30 dollárért kínálták a filmeket, és ez nagy lendületet adott a lejátszók eladásának. Ahogy a filmek ára csökkent, úgy kapkodták el egyre nagyobb számban az egyre olcsóbb lejátszókat is. A VHS fokozatosan vesztett a népszerűségéből. 2006-ban a New Line Cinema kiadta David Cronenberg filmjét, az Erőszakos múltat (History of Violence) videokazettán; ez volt az utolsó, nagy példányszámban megjelent mozis sikerfilm, ami VHS formátumban megjelent.

    Tetszhalál?

    A DVD-nek volt egy hátránya, amiben alulmaradt a VHS-sel szemben, és ez az adathordozó kapacitása. Az első HD felbontású filmek túl nagy méretűek voltak ahhoz, hogy DVD-n is ki lehessen adni őket, de a mágnesszalag-fejlesztésben szerzett több évtizedes rutin még ezt is lehetővé tette. A Japánban bevezetett D-VHS kazettákon nagy felbontású filmek is elfértek; több klasszikust is megjelentettek ilyen adathordozókon.

    A VHS-ben viszont nemcsak a csúcstechnológia kedvelői láttak fantáziát, hanem az archeológusok is. A VHS-en megjelent filmek durván 50 százaléka soha nem jelent meg DVD-n - és ez azt jelenti, hogy rengeteg olyan film létezik, ami más formában nem hozzáférhető. Több kezdeményezés is indult, hogy ezeket az alkotásokat megmentsék az utókornak. Ezek nemcsak azért fontosak, mert így a horror- és pornóklasszikusok több generációnak biztosíthatják a borzongást és az izgalmat, hanem mert sokszor olyan filmes trailerek szerepelnek rajtuk, amik már a gyártó stúdió archívumában sem elérhetők.

    Mivel mostanában amúgy is népszerű trend az analóg adathordozók iránti rajongás – akár ahipszterség, akár a hangminőség-mánia gerjeszti –, szinte biztosra vehető, hogy lesz még reneszánsza a VHS-nek. És gyűrődő szalagok ide, eltűnő lejátszók oda, ezzel még mindig jobban járunk, mint egy pornómozi-revivallal.

    Forrás: 
    http://index.hu/tech/2016/07/27/mit_adott_nekunk_a_vhs/

    Címkék:

    Szólj hozzá elsőként!
    Ha tetszett Önnek az olvasmány, bátran ossza meg!
    comments powered by Disqus
    Mégsem váltok országot Válasszon országot!
    Mégsem keresek Keressen rá bármire!
    Bejelentkezés
    Elfelejtett jelszó