szerda, május 06, 2015

Mindig van egy ötlet, ami sok mindent megváltoztat, gyakran nem kevesebbet, mint magát a történelmet. Egy merész gondolat, új találmányok, váratlan felfedezések – látszólag semmi közük egymáshoz, mégis, a végén egy ok-okozati láncolat rajzolódik ki előttünk. Ez pedig nem más, mint a technikai fejlődés. Csodálkozunk ezen, pedig éppen ma is folytatódik. Ki tudja vajon, hány feltaláló álmodik, gondolkodik, próbál alkotni valami újat, merészet? Miként folytatódik tovább a történelem?


Hogyan függ össze a vulkáni működés és a görögtűz?


Az ókori civilizációkban a következőképpen próbálták megoldani az építőkövek egymáshoz rögzítésének ősrégi problémáját.

A babiloniak kátrányt használtak, az egyiptomiak gipszet, de a tökéletes módszerre a rómaiak jöttek rá. Körül-belül az időszámításunk előtti 3. században kezdték alkalmazni a mai Nápoly környékén talált vulkáni hamut, amit a helyiek bodzalananak neveztek. Kiderült, hogy a bodzalana oltott mésszel keverve rendkívül erős kötőanyagot képez. Ez az alapanyag a cement. Ez nagyon jelentős felfedezés volt hiszen, sokkal jobban terhelhető, mintha az építőköveket csak egymásra raknánk. A cement feltalálásának köszönhetően a római építészet rohamos fejlődésnek indult, hiszen attól kezdve felfele építkeztek Rómában. A római építészek látványos diadalíveket, boltozott mennyezeteket és hatalmas kupolákat emeltek. Olyan lenyűgöző sokszintű építményeket is alkottak, mint a Kolosszeum.

A cement lett Róma alapja, hogy az, örök várossá lehessen. Ám a szilárdsága mellett, a római kötőanyagnak volt egy másik különleges tulajdonsága is, ezáltal pedig a város megoldhatott egy másik problémát, amely olyan régi volt, mint a dombok, amelyekre épült.

Hogyan lássa el friss vízzel a lakosságát?

Akkoriban Róma elsődleges ivóvízforrása a Tiberis folyó volt. Ám az egyre növekvő népesség és a folyóba ömlő egyre több tisztítatlan szennyvíz miatt, a római víz egyre egészségtelenebbé vált. Olyan járványok forrása lett, mint a kolera, a tífusz vagy a vérhas. Róma megmentője ezúttal is a cement.

Rómában ma is megtekinthetőek azok az alagutak, amelyek a vízelvezetést oldották meg. Azáltal, hogy a cementet elkezdték használni, a rómaiak rájöttek arra is, hogy a cement felhasználásával olyan vízálló kötőanyagra tettek szert, amely lehetővé teszi a vízvezetékek kiépítését, és nem csak a föld alatt, hanem a környéket behálózó elegáns boltívek tetején is.

Róma polgárai a vízvezetékek hálózatának köszönhetően élvezhették a folyóvíz, a vízöblítéses WC, a közfürdők és a szökőkutak áldását. Ezzel egyidejűleg, a járványok is szinte teljesen megszűntek, a vízhiány pedig távoli emlék maradt csupán. A vízvezetékek lehetővé tették, hogy a városok egyre nagyobbra nőjenek. A sok ember szoros együttélése azonban újabb súlyos problémát idézett elő.

Az ókori Rómában alig múlt el éjszaka anélkül, hogy valahol tűz ne ütött volna ki a városban. A tűzvész gyorsan terjedt a város emeletes házai között. Időszámításunk előtt a 70-es években egy vállalkozó Marcus Licinius Crassus, úgy lett Róma leggazdagabb embere, hogy még akkor megvásárolta ezeket az ingatlanokat tulajdonosaiktól, még akkor, amikor égtek. Ugyanakkor, saját rabszolgáiból erre kiképzett tűzoltó brigádjával eloltotta a lángokat és így lehetővé vált a megvásárolt ingatlanok újrahasznosítása. A befektető, Marcus Licinius Crassus arról is híres volt, hogy ő verte le i.e. 71-ben a Spartacus-féle rabszolga lázadást.

A tűzoltás azonban gyorsan hivatássá vált. Időszámításunk előtt 6-ban Augusztus császár felavatja Róma első hivatásos tűzoltóságát. Mai bajtársaikkal ellentétben az ókori római tűzoltók nem rendelkeztek gépi jármű fecskendőkkel és nagynyomású feszítővágókkal. Kitűnő vízellátással viszont igen, hála a vízvezetékeknek. A kérdés már csak az volt, hogy hogyan juttassák el a vizet a tűzhöz.

Az egyik módszer a hagyományos vödörlánc volt. Ez a megoldás azonban egyáltalán nem volt hatékony, hiszen több víz ömlött a földre, mint a tűzre. Szükség volt egy jobb megoldásra, amellyel a vizet a tűzre zúdíthatták. Ekkor találták fel az úgynevezett szifosz elnevezésű berendezést, amely bármilyen furcsa, de megalapozta évszázadokkal később a reneszánsz kor eljövetelét. Egy kettős működésű szivattyúról van szó, amely úgy működik, hogy amikor a benne lévő két dugattyú egyike felemelkedik, akkor felszívja a vizet, majd amikor lenyomjuk, akkor kipréseli. A kettő együtt, így egyenletes vízáramlást hoz létre.

A kettős működésű szivattyú jóval nagyobb távolságokra volt képest eljuttatni a vizet, mint a vödrök. Modernkori társaikhoz hasonlóan, az ókori tűzoltók is a legközelebbi vízforrásra kötötték rá a szivattyújukat, amelyet a cementkötésű vízvezetékek tápláltak. Ezek a szervezőképességgel társult műszaki ismeretek tették lehetővé, hogy a rómaiak, Európa és Észak-Afrika után, Ázsiára is kiterjesszék birodalmukat, így jött létre a Bizánci Birodalom.

A mai Törökországban, Isztambul néven ismert városban (korábban Konstantinápoly),  ezen szivattyú továbbfejlesztett változatával, halált hozó találmányt (amelyet ma görögtűz néven ismerünk) csináltak belőle. Konstantinápoly évszázadokon át a világ legnagyobb stratégiai fontosságú városának számított. Aki ezt a hajózási útvonalat, a Boszporusz szorost uralta, az rajta tartotta a kezét az Ázsia és Európa közötti kereskedelmen. Ugyanakkor, a tengeri forgalmat is ellenőrizhette a Fekete és a Földközi tenger között. Szó szerint ez volt a világ egyik fő közlekedési csomópontja.

A 6. századra Konstantinápoly a nyugati világ legnagyobb és leggazdagabb városává vált. A bizánci birodalom központja lett. Sikeressége miatt Konstantinápoly célponttá is vált. 674-ben a várost nagy erőkkel bekerítették és ostrom alá vették a szaracénok a szárazföldön és tengeren egyaránt. Bár Konstantinápoly erős falai sebezhetetlenné tették a várost egy közvetlen támadással szemben, az éhségre nem adtak enyhülést. A szaracén tengeri blokád áttörése érdekében a bizánciak új technológiát vetettek be. Egy pusztító hatású folyadék formájában, amely legendává vált.
Ez volt a görögtűz! A kor legfélelmetesebb fegyvere volt, nem létezett nagyobb tűzerő. A kor atombombájának is nevezhetnénk. Egy egész országot meg lehetett védeni vele. Konstantinápolyi feltalálók készítettek egy új kémiai vegyületet, mely a következő anyagokból ált: nyersolaj, fenyőgyanta és állati zsír többféle keveréke. Ha eltaláljuk az arányokat, akkor gyúlékony folyadékot kapunk, amely még a vízen is ég. Ezt találták fel a konstantinápolyi kémikusok.


Tehát, folyadékuk már volt, de szükségessé vált, hogy ezt a gyúlékony folyadékot valamilyen szerkezettel nagy távolságra el tudják juttatni. És a bizánciak rájöttek, akkor hogy a rómaiak által használt szifosz segítségével, annak kisebb átalakításával létrehozták a világ első lángszóróját, oly módon, hogy összesítették a rómaiak szifosz találmányát az általuk feltalált kémiai vegyülettel.

Lássuk, hol tartunk? A vízálló kötőanyagból indultunk ki, amellyel a rómaiak vízvezetékeket építhettek. A vizet pedig tűoltásra is felhasználták a kéziszivattyúkban, vagyis a szifonokban. Ezek a szivattyúk a görögtűzzel együtt Konstantinápoly védelmében játszottak szerepet.

Írta: Molnár Béla












Címkék:

Szólj hozzá elsőként!
Ha tetszett Önnek az olvasmány, bátran ossza meg!
comments powered by Disqus
Mégsem váltok országot Válasszon országot!
Mégsem keresek Keressen rá bármire!
Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó