Megszorítás

A megszorításokat mint takarékos gazdálkodást, a kereslet és a fogyasztás visszafogását vagy kiigazítását definiálhatjuk. A megszorítások irányulhatnak a pénzkínálatra, a jövedelmekre, a beruházásokra vagy a fogyasztásra.

Többnyire egyrészt a jövedelmeknek a teljesítményhez (termelékenység és reáljövedelmek), másrészt a kiadásoknak és a fogyasztásnak a pénzügyi lehetőségekhez (a jövedelmekhez) való igazítását jelentik. Működő piacgazdaságban a megszorítás kiigazító automatizmus, az alkalmazkodás formája. Ha a reáljövedelmek növekedése meghaladja a termelékenységét, az inflációt eredményez. Az infláció nem más, mint a reálfogyasztás visszavágása. Ha a fogyasztás meghaladja a jövedelmeket, az eladósodáshoz vezet, legyen szó egyénről, vállalatról vagy országról. Az egyensúlybomlás a nemzeti valuta leértékelődését eredményezi, aminek következtében nőnek az importárak, és végül az infláció. A leértékelődés kéz a kézben az inflációval jólétvesztés, vagy más szóval piaci alapú megszorítás. Szűkebb megfogalmazásban a megszorításokat gazdaságpolitikai intézkedésekként fogják fel. Nagyszámú változatai lehetnek, s érinthet egyéneket, szervezeteket vagy államokat. Az egyének (háztartások) csökkenthetik bizonyos áruk vagy szolgáltatások fogyasztását (kevesebb könyvet vesznek, vagy lemondanak a külföldi nyaralásról), az áruk olcsóbb változatait választhatják vagy étterem helyett az otthoni főzést. A vállalatok optimalizálhatják vagy csökkenthetik a költségeiket, választhatnak olcsóbb szolgáltatásokat vagy szállítókat, racionalizálhatják a munkaerőt, és számos más lehetőséget. Az államok esetében a megszorítások leginkább a költségvetési és monetáris politikához kapcsolódnak. A fiskális megszorítások jelenthetik a kiadások csökkentését vagy az adók emelését, vagy a központi bank által az összkereslet szabályozását. „Megszorításokról” a közvélemény, a média és a politikusok többnyire ebben a szűkebb politikaalapú értelmezésben beszélnek. A politika alapú megszorítások előnye, hogy azok irányítottak és kiigazító jellegűek, míg a piaci alapú megszorítások többnyire vakon hatnak, és az egész társadalmat vagy gazdaságot érintik. A politika alapú megszorítások lehetnek szelektívek, közvetlenül irányulhatnak a problémák forrására (túlköltekezés vagy forrás pazarlás), miközben megóvják a jól működő szektorokat. A közvetlen akciókon keresztül lehetőséget teremtenek és nyomást gyakorolnak a teljesítmény és a versenyképesség javítására. Az infláció vagy a leértékelés politika alapú eszközök is lehetnek. Ezek közvetlenül vagy közvetetten alkalmazhatóak. Az árakat lehet közvetlenül emelni (hatósági árak), vagy közvetetten fogyasztási vagy forgalmi adókon keresztül. Leértékelés lehet hivatalos döntés, vagy lehet rásegítéssel vagy anélkül hagyni a valuta leértékelődését. Mivel a leértékelés és az infláció a jóléti veszteségeket az egész társadalomra teríti szét, mint megszorítások kevésbé fájdalmasak és könnyebben elfogadhatóak a közvélemény számára. Nem véletlen, hogy a politikusok miért részesítik előnyben például a leértékelést a konkrét és népszerűtlenebb megszorító intézkedésekkel szemben. Mivel a szelektív megszorítások konkrét üzleti vagy jóléti érdekeket érintenek, nem meglepő, hogy azok éles politikai viták és összeütközések tárgyává válnak. Végül, de nem utolsó sorban, a kormányok, azért szeretik az inflációt ösztönözni, mert azzal könnyebben finanszírozhatják a költségvetést. Nem kétséges, hogy a leértékelés fontos kiigazító mechanizmus. Ellentétben az általános hiedelemmel, valójában nem növeli a versenyképességet. A magasabb versenyképesség vagy a költségek tényleges csökkentését vagy a termékek minőségének a javítását igényelné. A leértékeléssel erről nincsen szó. A leértékelés átmenetileg növeli az exportárat a nemzeti valutában és ezzel növeli a profit rátát. Javítja a termék eladhatóságát, s a termelőt a piacon tarthatja De nő az importár is. Ez inflációt generál, ami nagy valószínűséggel előbb-utóbb, a költségek növekedéséhez vezet majd, amit mérsékelhet, ha esetleg a nominálbéreket arányosan csökkentik (pl. indexálják). A rövid távú „versenyképességi” előnyök tehát elveszhetnek, feltéve, ha azokat nem ellensúlyozzák közvetlen megszorító intézkedésekkel. Ha nem változik semmi, újabb leértékelésre lehet szükség. Nemzetközileg erősen integrált gazdaságokban a leértékelésnek eleve nincsen versenyképesség javító hatása. Az import inputokat rögtön megdrágítja, amivel az lehetséges exportár nyereséget már előre csökkenti vagy leírja. A leértékelés tehát nem gyógyszer, mindössze fájdalomcsillapító. Valóban segíti az alkalmazkodást, lélegzetvételi időt ad a versenyképesség tényleges javítására. Az utóbbi nem takarítható meg. A leértékelés misztifikálása és félreértése szolgál alapjául annak a téves illúziónak és nosztalgiának, amit a közvélemény és a média mellett gyakran bizonyos szakértők is osztanak, miszerint alternatívája lehet a „megszorításoknak”. A monetarizmus az 1970-es évektől radikális és minőségi változásokat hozott a gazdaságpolitikákban. A monetarizmus nem egyszerűen gazdaságpolitika, hanem az arany standard végleges összeomlása után, a gazdaság működésének új rendszere. A monetarizmus valóban határozottan elkötelezett a szabad piac irányában, de liberalizálást és a deregulációt elsősorban a gazdaságpolitika hatékonyságát akadályozó tényezők elhárítása szempontjából tartja fontosnak. A Keynes-i intervencionalizmus és a szabadpiaci monetarizmus szembe állítása meglehetősen félrevezető. A monetarizmus az árstabilitás érdekében szigorú állami beavatkozás mellett teszi le a voksot. Keynes a munkanélküliséget tartotta fő veszélynek, míg a monetarista Friedman az inflációt. Az infláció ugyanolyan szörnyű társadalmi betegség, s nemcsak a társadalom egy részét, hanem egészét fenyegeti. Az infláció alááshatja a versenyképességet, a gazdasági növekedés fenntarthatóságát, a profit kilátásokat és elértékteleníti a megtakarításokat. Nem véletlenül tekintik az inflációt „általános láthatatlan adónak”. A monetarizmus alapvetően változtatta meg a megszorítások lehetőségeit és alkalmazási formáit. Az infláció szigorú ellenőrzésével, gyakorlatilag megszüntette, vagy legalábbis nagyrészt korlátozta az árak és az árfolyamok szabadpiaci automatizmusait, ami azt jelentette, hogy azokat közvetlen politikaalapú megszorító intézkedésekkel kell helyettesíteni. A megszorításokkal kapcsolatos viták. különösen felforrósodtak a jelenlegi Euró válság kezelése kapcsán. A monetáris unió adott konstrukciója az árstabilitás abszolút prioritása mellett kötelezte el magát, s a gazdaságpolitikát és ebben a megszorító intézkedéseket teljesen ennek rendelte alá. Az egységes valuta, különösen Németország számára csak olyan körülmények mellett volt elfogadható, ha az nem lesz inflációsabb, mint korábban a német nemzeti valuta (DM) volt. Ez egybeesett a többi tagország érdekével is. A hibás gazdaságpolitikák, valamint a pénzügyi lehetőségeket meghaladó fogyasztás miatt a kiigazító megszorítások elkerülhetetlenek bizonyulnak. Azok a megszorító intézkedések, amelyek a gazdaság egyensúlyának a helyreállítását szolgálják, feltételei a fenntartható gazdasági növekedésnek. Az ilyen „növekedési áldozatot” vállalni kell a kilábalás érdekében. A megszorítási politikák éles kritikája több okból sem alap nélküli. A megszorító intézkedések gyakran lehetnek túlzottan deflációs jellegűek. Ez különösen vonatkoztatható a „toika” (Európai Központi Bank, Európai Bizottság, valamint a Nemzetközi Valutaalap) által javasol politikákra, amelyeket a túlzottan szigorú ragaszkodás az árstabilitáshoz és a kiegyensúlyozott költségvetéshez jellemzi. A köz- és a magán fogyasztás drasztikus csökkentése, az országokat megfosztja a növekedési lehetőségektől, amivel hibás körbe kényszeríti őket. A növekedés hiánya újabb deficitet szül, tovább növeli az eladósodást, s újabb megszorításokat tesz szükségessé. A válság országokban, a munkanélküliség társadalmilag tűrhetetlen szintet ért el. A fiatalok munkanélküliségének botrányos mértéke , mind társadalmi, mind politikai vonatkozásban veszélyessé vált. Olyan országok, mint Görögország reménytelen helyzetbe kerültek. A megszorító intézkedések gyakran bizonyulnak antiszociálisnak, társadalmilag és politikailag elfogadhatatlannak. A 13-ik, vagy 14-ik havi nyugdíjak vagy bérek, nagy valószínűséggel csak szavazatvásárlást szolgáltak, s ellentmondtak a pénzügyi realitásoknak. Ugyanakkor számos esetben, a megszorító intézkedéseknek valóságos és jogos szociális juttatások estek áldozatul, miközben olyan alternatív lehetőségeket, mint bizonyos szektorok gyakran túlzott méretű profitjainak az adóztatása (bankok), figyelmen kívül hagyták. Az adóztatásban a progresszív jövedelem adókkal szemben a magas vagy növekvő ÁFA, olyan tipikus megszorítás, ami elsősorban az alacsony jövedelműeket sújtja. A kormányok sokkal buzgóbbak és aktívabbak voltak a szociális kiadások megnyirbálásában, mint bizonyos üzleti körök adókerülésének megfékezésében. Nem túlzás, ha az adóját mindenki tisztességgel fizetné, az országok többségének nem lenne fiskális nehézsége. A megszorítások az utóbbi időben az egyik leginkább vitatott fogalommá váltak. A politika és a média gyakran használja szitokszóként. A megszorítás nagyon ellentmondásos kérdés, félreértéseknek, politikai manipulációnak és szemfényvesztésnek a tárgya. Nyilvánvaló, mindez elkerülése érdekében az adott ország vagy szervezet megszorítási politikájának konkrét elemzése alapján, tudjuk csak megmondani, mi lett volna a helyes eljárás. Szükség volt-e megszorításra, milyen formában és módon kellett volna végrehajtani, mennyiben voltak azok hatékonyak és méltányosak, és mik voltak a tényleges következmények? A megszorítás az ésszerűen működő gazdaság normális velejárója, s azok konkrét formáin és mértékén múlik, milyen gazdasági, szociális és politikai következményekkel jártak. A megszorítás minden napi életünknek is része. Sokan leginkább a hó végi  napokon már egyre inkább mértékletességre kényszerülnek. Mivel a közvélemény általában a megszorításokkal szemben ellenséges, a politikusok és a kormányok hajlamosak azokat leplezni és manipulálni. A megszorítások totális elvetése irracionális és káros, nem más mint populista demagógia. A felelős gazdaságpolitika mindenkor a takarékosság ésszerű formáira és mértékére kell, hogy törekedjen (válság időszakokon kívül is). Pártok, mozgalmak vagy kormányok ennek összefüggésében ítélhetők meg.

Címkék: