A megszorításokat mint takarékos gazdálkodást, a kereslet és a fogyasztás visszafogását vagy kiigazítását definiálhatjuk. A megszorítások irányulhatnak a pénzkínálatra, a jövedelmekre, a beruházásokra vagy a fogyasztásra.
Többnyire egyrészt a
jövedelmeknek a teljesítményhez (termelékenység és reáljövedelmek), másrészt a
kiadásoknak és a fogyasztásnak a pénzügyi lehetőségekhez (a jövedelmekhez) való
igazítását jelentik.
Működő piacgazdaságban a megszorítás kiigazító automatizmus, az alkalmazkodás
formája. Ha a reáljövedelmek növekedése meghaladja a termelékenységét, az
inflációt eredményez. Az infláció nem más, mint a reálfogyasztás visszavágása.
Ha a fogyasztás meghaladja a jövedelmeket, az eladósodáshoz vezet, legyen szó
egyénről, vállalatról vagy országról. Az egyensúlybomlás a nemzeti valuta
leértékelődését eredményezi, aminek következtében nőnek az importárak, és végül
az infláció. A leértékelődés kéz a kézben
az inflációval jólétvesztés, vagy más szóval piaci alapú megszorítás.
Szűkebb megfogalmazásban a megszorításokat gazdaságpolitikai intézkedésekként fogják fel. Nagyszámú
változatai lehetnek, s érinthet egyéneket, szervezeteket vagy államokat. Az
egyének (háztartások) csökkenthetik bizonyos áruk vagy szolgáltatások
fogyasztását (kevesebb könyvet vesznek, vagy lemondanak a külföldi
nyaralásról), az áruk olcsóbb változatait választhatják vagy étterem helyett az
otthoni főzést. A vállalatok optimalizálhatják vagy csökkenthetik a
költségeiket, választhatnak olcsóbb szolgáltatásokat vagy szállítókat,
racionalizálhatják a munkaerőt, és számos más lehetőséget. Az államok esetében
a megszorítások leginkább a költségvetési és monetáris politikához
kapcsolódnak. A fiskális megszorítások jelenthetik a kiadások csökkentését vagy
az adók emelését, vagy a központi bank által az összkereslet szabályozását. „Megszorításokról”
a közvélemény, a média és a politikusok többnyire ebben a szűkebb politikaalapú értelmezésben beszélnek.
A politika alapú megszorítások előnye, hogy azok irányítottak és kiigazító jellegűek, míg a piaci
alapú megszorítások többnyire vakon hatnak, és az egész társadalmat vagy
gazdaságot érintik. A politika alapú megszorítások lehetnek szelektívek, közvetlenül irányulhatnak a problémák
forrására (túlköltekezés vagy forrás pazarlás), miközben megóvják a jól működő
szektorokat. A közvetlen akciókon keresztül lehetőséget teremtenek és nyomást
gyakorolnak a teljesítmény és a versenyképesség javítására.
Az infláció vagy
a leértékelés politika alapú eszközök is lehetnek. Ezek közvetlenül vagy közvetetten
alkalmazhatóak. Az árakat lehet közvetlenül emelni (hatósági árak), vagy
közvetetten fogyasztási vagy forgalmi adókon keresztül. Leértékelés lehet
hivatalos döntés, vagy lehet rásegítéssel vagy anélkül hagyni a valuta
leértékelődését.
Mivel a leértékelés és az infláció a jóléti
veszteségeket az egész társadalomra teríti szét, mint megszorítások kevésbé
fájdalmasak és könnyebben elfogadhatóak a közvélemény számára. Nem véletlen, hogy
a politikusok miért részesítik előnyben például a leértékelést a konkrét és
népszerűtlenebb megszorító intézkedésekkel szemben. Mivel a szelektív
megszorítások konkrét üzleti vagy jóléti érdekeket érintenek, nem meglepő, hogy
azok éles politikai viták és összeütközések tárgyává válnak. Végül, de nem
utolsó sorban, a kormányok, azért szeretik az inflációt ösztönözni, mert azzal
könnyebben finanszírozhatják a költségvetést.
Nem kétséges, hogy a leértékelés fontos kiigazító mechanizmus. Ellentétben az általános
hiedelemmel, valójában nem növeli a versenyképességet. A magasabb
versenyképesség vagy a költségek tényleges csökkentését vagy a termékek
minőségének a javítását igényelné. A leértékeléssel erről nincsen szó. A
leértékelés átmenetileg növeli az exportárat a nemzeti valutában és ezzel
növeli a profit rátát. Javítja a termék eladhatóságát, s a termelőt a piacon
tarthatja De nő az importár is. Ez inflációt generál, ami nagy valószínűséggel
előbb-utóbb, a költségek növekedéséhez vezet majd, amit mérsékelhet, ha esetleg
a nominálbéreket arányosan csökkentik (pl. indexálják). A rövid távú
„versenyképességi” előnyök tehát elveszhetnek, feltéve, ha azokat nem
ellensúlyozzák közvetlen megszorító intézkedésekkel. Ha nem változik semmi,
újabb leértékelésre lehet szükség. Nemzetközileg erősen integrált gazdaságokban
a leértékelésnek eleve nincsen versenyképesség javító hatása. Az import
inputokat rögtön megdrágítja, amivel az lehetséges exportár nyereséget már
előre csökkenti vagy leírja.
A leértékelés tehát nem gyógyszer, mindössze
fájdalomcsillapító. Valóban segíti az alkalmazkodást, lélegzetvételi időt ad a
versenyképesség tényleges javítására. Az utóbbi nem takarítható meg. A
leértékelés misztifikálása és félreértése szolgál alapjául annak a téves
illúziónak és nosztalgiának, amit a közvélemény és a média mellett gyakran
bizonyos szakértők is osztanak, miszerint alternatívája lehet a
„megszorításoknak”.
A monetarizmus az
1970-es évektől radikális és minőségi
változásokat hozott a gazdaságpolitikákban. A monetarizmus nem egyszerűen
gazdaságpolitika, hanem az arany standard végleges összeomlása után, a gazdaság működésének új rendszere. A
monetarizmus valóban határozottan elkötelezett a szabad piac irányában, de liberalizálást
és a deregulációt elsősorban a gazdaságpolitika hatékonyságát akadályozó
tényezők elhárítása szempontjából tartja fontosnak. A Keynes-i
intervencionalizmus és a szabadpiaci monetarizmus szembe állítása meglehetősen
félrevezető. A monetarizmus az árstabilitás érdekében szigorú állami beavatkozás
mellett teszi le a voksot. Keynes a munkanélküliséget tartotta fő veszélynek,
míg a monetarista Friedman az inflációt. Az infláció ugyanolyan szörnyű
társadalmi betegség, s nemcsak a társadalom egy részét, hanem egészét
fenyegeti. Az infláció alááshatja a versenyképességet, a gazdasági növekedés
fenntarthatóságát, a profit kilátásokat és elértékteleníti a megtakarításokat.
Nem véletlenül tekintik az inflációt „általános láthatatlan adónak”.
A monetarizmus alapvetően változtatta meg a
megszorítások lehetőségeit és alkalmazási formáit. Az infláció szigorú
ellenőrzésével, gyakorlatilag megszüntette, vagy legalábbis nagyrészt
korlátozta az árak és az árfolyamok szabadpiaci automatizmusait, ami azt
jelentette, hogy azokat közvetlen politikaalapú megszorító intézkedésekkel kell
helyettesíteni.
A megszorításokkal kapcsolatos viták. különösen
felforrósodtak a jelenlegi Euró válság kezelése kapcsán. A monetáris unió adott
konstrukciója az árstabilitás abszolút prioritása mellett kötelezte el magát, s
a gazdaságpolitikát és ebben a megszorító intézkedéseket teljesen ennek
rendelte alá. Az egységes valuta, különösen Németország számára csak olyan
körülmények mellett volt elfogadható, ha az nem lesz inflációsabb, mint
korábban a német nemzeti valuta (DM) volt. Ez egybeesett a többi tagország
érdekével is.
A hibás gazdaságpolitikák, valamint a pénzügyi lehetőségeket
meghaladó fogyasztás miatt a kiigazító
megszorítások elkerülhetetlenek bizonyulnak. Azok a megszorító
intézkedések, amelyek a gazdaság egyensúlyának a helyreállítását szolgálják,
feltételei a fenntartható gazdasági növekedésnek. Az ilyen „növekedési
áldozatot” vállalni kell a kilábalás érdekében.
A megszorítási politikák
éles kritikája több okból sem alap nélküli.
A megszorító intézkedések gyakran lehetnek túlzottan deflációs jellegűek. Ez
különösen vonatkoztatható a „toika” (Európai Központi Bank, Európai Bizottság,
valamint a Nemzetközi Valutaalap) által javasol politikákra, amelyeket a
túlzottan szigorú ragaszkodás az árstabilitáshoz és a kiegyensúlyozott
költségvetéshez jellemzi.
A köz- és a magán fogyasztás drasztikus csökkentése,
az országokat megfosztja a növekedési lehetőségektől, amivel hibás körbe
kényszeríti őket. A növekedés hiánya újabb deficitet szül, tovább növeli az
eladósodást, s újabb megszorításokat tesz szükségessé. A válság országokban, a
munkanélküliség társadalmilag tűrhetetlen szintet ért el. A fiatalok
munkanélküliségének botrányos mértéke , mind társadalmi, mind politikai
vonatkozásban veszélyessé vált. Olyan országok, mint Görögország reménytelen
helyzetbe kerültek.
A megszorító intézkedések gyakran bizonyulnak antiszociálisnak, társadalmilag és
politikailag elfogadhatatlannak. A 13-ik, vagy 14-ik havi nyugdíjak vagy
bérek, nagy valószínűséggel csak szavazatvásárlást szolgáltak, s ellentmondtak
a pénzügyi realitásoknak. Ugyanakkor számos esetben, a megszorító
intézkedéseknek valóságos és jogos szociális juttatások estek áldozatul,
miközben olyan alternatív lehetőségeket, mint bizonyos szektorok gyakran
túlzott méretű profitjainak az adóztatása (bankok), figyelmen kívül hagyták. Az
adóztatásban a progresszív jövedelem adókkal szemben a magas vagy növekvő ÁFA,
olyan tipikus megszorítás, ami elsősorban az alacsony jövedelműeket sújtja. A
kormányok sokkal buzgóbbak és aktívabbak voltak a szociális kiadások
megnyirbálásában, mint bizonyos üzleti körök adókerülésének megfékezésében. Nem
túlzás, ha az adóját mindenki tisztességgel fizetné, az országok többségének
nem lenne fiskális nehézsége.
A megszorítások az utóbbi időben az egyik leginkább
vitatott fogalommá váltak. A politika és a média gyakran használja szitokszóként.
A megszorítás nagyon ellentmondásos kérdés, félreértéseknek, politikai
manipulációnak és szemfényvesztésnek a tárgya.
Nyilvánvaló, mindez elkerülése érdekében az adott ország
vagy szervezet megszorítási politikájának konkrét elemzése alapján, tudjuk csak
megmondani, mi lett volna a helyes eljárás. Szükség volt-e megszorításra,
milyen formában és módon kellett volna végrehajtani, mennyiben voltak azok
hatékonyak és méltányosak, és mik voltak a tényleges következmények?
A megszorítás az ésszerűen működő gazdaság normális
velejárója, s azok konkrét formáin és mértékén múlik, milyen gazdasági,
szociális és politikai következményekkel jártak. A megszorítás minden napi
életünknek is része. Sokan leginkább a hó végi napokon már egyre inkább mértékletességre
kényszerülnek.
Mivel a közvélemény általában a megszorításokkal
szemben ellenséges, a politikusok és a kormányok hajlamosak azokat leplezni és
manipulálni. A megszorítások totális elvetése irracionális és káros, nem más
mint populista demagógia. A felelős gazdaságpolitika mindenkor a takarékosság ésszerű
formáira és mértékére kell, hogy törekedjen (válság időszakokon kívül is). Pártok,
mozgalmak vagy kormányok ennek összefüggésében ítélhetők meg.
Címkék:
Szólj hozzá elsőként!