Mindig van egy ötlet, ami sok mindent megváltoztat, gyakran nem kevesebbet, mint magát a történelmet. Egy merész gondolat, új találmányok, váratlan felfedezések – látszólag semmi közük egymáshoz, mégis, a végén egy ok-okozati láncolat rajzolódik ki előttünk. Ez pedig nem más, mint a technikai fejlődés. Csodálkozunk ezen, pedig éppen ma is folytatódik. Ki tudja vajon, hány feltaláló álmodik, gondolkodik, próbál alkotni valami újat, merészet? Miként folytatódik tovább a történelem?
Hogyan függ össze a
vulkáni működés és a görögtűz?
Az ókori civilizációkban a következőképpen próbálták
megoldani az építőkövek egymáshoz rögzítésének ősrégi problémáját.
A babiloniak kátrányt használtak, az egyiptomiak gipszet,
de a tökéletes módszerre a rómaiak jöttek rá. Körül-belül az időszámításunk
előtti 3. században kezdték alkalmazni a mai Nápoly környékén talált vulkáni
hamut, amit a helyiek bodzalananak
neveztek. Kiderült, hogy a bodzalana
oltott mésszel keverve rendkívül erős kötőanyagot képez. Ez az alapanyag a cement. Ez nagyon jelentős felfedezés volt hiszen, sokkal jobban terhelhető, mintha az építőköveket csak
egymásra raknánk. A cement feltalálásának köszönhetően a római építészet rohamos fejlődésnek indult, hiszen attól
kezdve felfele építkeztek Rómában. A római építészek látványos diadalíveket,
boltozott mennyezeteket és hatalmas kupolákat emeltek. Olyan lenyűgöző
sokszintű építményeket is alkottak, mint a Kolosszeum.
A cement lett
Róma alapja, hogy az, örök várossá lehessen. Ám a szilárdsága mellett, a római
kötőanyagnak volt egy másik különleges tulajdonsága is, ezáltal pedig a város
megoldhatott egy másik problémát, amely olyan régi volt, mint a dombok,
amelyekre épült.
Hogyan lássa el friss
vízzel a lakosságát?
Akkoriban Róma elsődleges ivóvízforrása a Tiberis folyó
volt. Ám az egyre növekvő népesség és a folyóba ömlő egyre több tisztítatlan
szennyvíz miatt, a római víz egyre egészségtelenebbé vált. Olyan járványok
forrása lett, mint a kolera, a tífusz vagy a vérhas. Róma megmentője ezúttal is
a cement.
Rómában ma is megtekinthetőek azok az alagutak, amelyek a
vízelvezetést oldották meg. Azáltal, hogy a cementet elkezdték használni, a rómaiak rájöttek arra is, hogy a cement felhasználásával olyan vízálló
kötőanyagra tettek szert, amely lehetővé teszi a vízvezetékek kiépítését, és nem csak a föld alatt, hanem a
környéket behálózó elegáns boltívek tetején is.
Róma polgárai a vízvezetékek
hálózatának köszönhetően élvezhették a folyóvíz, a vízöblítéses WC, a közfürdők
és a szökőkutak áldását. Ezzel egyidejűleg, a járványok is szinte teljesen
megszűntek, a vízhiány pedig távoli emlék maradt csupán. A vízvezetékek lehetővé tették, hogy a városok egyre nagyobbra
nőjenek. A sok ember szoros együttélése azonban újabb súlyos problémát idézett
elő.
Az ókori Rómában alig múlt el éjszaka anélkül, hogy
valahol tűz ne ütött volna ki a városban. A tűzvész gyorsan terjedt a város
emeletes házai között. Időszámításunk előtt a 70-es években egy vállalkozó Marcus Licinius Crassus, úgy
lett Róma leggazdagabb embere, hogy még akkor megvásárolta ezeket az ingatlanokat tulajdonosaiktól, még akkor, amikor égtek. Ugyanakkor, saját
rabszolgáiból erre kiképzett tűzoltó brigádjával eloltotta a lángokat és így
lehetővé vált a megvásárolt ingatlanok újrahasznosítása. A befektető, Marcus Licinius Crassus
arról is híres volt, hogy ő verte le i.e. 71-ben a Spartacus-féle rabszolga
lázadást.
A tűzoltás azonban gyorsan hivatássá vált. Időszámításunk
előtt 6-ban Augusztus császár
felavatja Róma első hivatásos tűzoltóságát. Mai bajtársaikkal ellentétben az
ókori római tűzoltók nem rendelkeztek gépi jármű fecskendőkkel és nagynyomású
feszítővágókkal. Kitűnő vízellátással viszont igen, hála a vízvezetékeknek. A kérdés már csak az volt, hogy hogyan juttassák
el a vizet a tűzhöz.
Az egyik módszer a hagyományos vödörlánc volt. Ez a
megoldás azonban egyáltalán nem volt hatékony, hiszen több víz ömlött a földre,
mint a tűzre. Szükség volt egy jobb megoldásra, amellyel a vizet a tűzre
zúdíthatták. Ekkor találták fel az úgynevezett szifosz elnevezésű berendezést, amely bármilyen furcsa, de
megalapozta évszázadokkal később a reneszánsz kor eljövetelét. Egy kettős működésű szivattyúról van szó,
amely úgy működik, hogy amikor a benne lévő két dugattyú egyike felemelkedik,
akkor felszívja a vizet, majd amikor lenyomjuk, akkor kipréseli. A kettő
együtt, így egyenletes vízáramlást hoz létre.
A kettős működésű
szivattyú jóval nagyobb távolságokra volt képest eljuttatni a vizet, mint a
vödrök. Modernkori társaikhoz hasonlóan, az ókori tűzoltók is a legközelebbi
vízforrásra kötötték rá a szivattyújukat, amelyet a cementkötésű vízvezetékek
tápláltak. Ezek a szervezőképességgel társult műszaki ismeretek tették
lehetővé, hogy a rómaiak, Európa és Észak-Afrika után, Ázsiára is kiterjesszék
birodalmukat, így jött létre a Bizánci Birodalom.
A mai Törökországban, Isztambul néven ismert városban
(korábban Konstantinápoly), ezen
szivattyú továbbfejlesztett változatával, halált hozó találmányt (amelyet ma
görögtűz néven ismerünk) csináltak belőle. Konstantinápoly évszázadokon át a
világ legnagyobb stratégiai fontosságú városának számított. Aki ezt a hajózási
útvonalat, a Boszporusz szorost uralta, az rajta tartotta a kezét az Ázsia és
Európa közötti kereskedelmen. Ugyanakkor, a tengeri forgalmat is ellenőrizhette
a Fekete és a Földközi tenger között. Szó szerint ez volt a világ egyik fő
közlekedési csomópontja.
A 6. századra Konstantinápoly a nyugati világ legnagyobb
és leggazdagabb városává vált. A bizánci birodalom központja lett. Sikeressége
miatt Konstantinápoly célponttá is vált. 674-ben a várost nagy erőkkel
bekerítették és ostrom alá vették a szaracénok a szárazföldön és tengeren
egyaránt. Bár Konstantinápoly erős falai sebezhetetlenné tették a várost egy
közvetlen támadással szemben, az éhségre nem adtak enyhülést. A szaracén
tengeri blokád áttörése érdekében a bizánciak új technológiát vetettek be. Egy
pusztító hatású folyadék formájában, amely legendává vált.
Ez volt a görögtűz! A kor
legfélelmetesebb fegyvere volt, nem létezett nagyobb tűzerő. A kor atombombájának is nevezhetnénk. Egy
egész országot meg lehetett védeni vele. Konstantinápolyi feltalálók
készítettek egy új kémiai vegyületet, mely a következő anyagokból ált:
nyersolaj, fenyőgyanta és állati zsír többféle keveréke. Ha eltaláljuk az arányokat,
akkor gyúlékony folyadékot kapunk, amely még a vízen is ég. Ezt találták fel a
konstantinápolyi kémikusok.
Tehát, folyadékuk már volt, de szükségessé vált, hogy ezt
a gyúlékony folyadékot valamilyen szerkezettel nagy távolságra el tudják
juttatni. És a bizánciak rájöttek, akkor hogy a rómaiak által használt szifosz segítségével, annak kisebb
átalakításával létrehozták a világ első lángszóróját,
oly módon, hogy összesítették a rómaiak szifosz
találmányát az általuk feltalált kémiai vegyülettel.
Lássuk, hol tartunk? A vízálló kötőanyagból indultunk ki,
amellyel a rómaiak vízvezetékeket
építhettek. A vizet pedig tűoltásra is felhasználták a kéziszivattyúkban,
vagyis a szifonokban. Ezek a szivattyúk a görögtűzzel
együtt Konstantinápoly védelmében játszottak szerepet.
Írta: Molnár Béla
Címkék:
Szólj hozzá elsőként!
